GYÓGYÍTÓ PACIK   Rokonságom tagjai között voltak és vannak lovasok, így tapasztalatból tudom, már a lovak látványa, járásuk is gyönyörködtet, szemük pedig egyenesen elbûvöli az embert. Nagyon okos lehetett az, aki kitalálta, hogy a lovaglás gyógyít is. A honi lovasterápia szövetség megalakításának gondolata 1997-ben fogalmazódott meg, amikor a Nemzetközi Gyermekmentõ Szolgálatnál több család és intézmény érdeklõdött arról, hol lehet a fogyatékossággal élõ gyermekek számára ilyen jellegû szolgáltatást igénybe venni. A kérdés érdekes és elgondolkodtató volt és némi utánjárást követõen kiderült: hazánkban nincs ilyen lehetõség.     Az elsõ szakemberképzõ-tanfolyamot még abban az esztendõben a Hortobágyon szervezték meg, ahol angol terapeuták tartottak elméleti és gyakorlati foglalkozásokat, melynek végén kimondták a Magyar Lovasterápia Szövetség megalakulását is, melynek kétszáz magánszemély és húsz szervezet a tagja. Elnöke dr. Edvi Péter, a Nemzetközi Gyermekmentõ Szolgálat ügyvezetõ alelnöke, lovas alelnöke pedig Eilika von Habsburg, Habsburg György rendkívüli és meghatalmazott nagykövet felesége, a nagy megbecsülésnek örvendõ Habsburg Ottó menye.     A további tanfolyamok helyszínei Szilvásvárad, Balatonfenyves és Sarlóspuszta voltak. A folyamatos fejlõdést egyébként két dolog jellemzi: a külföldiek mellett, 1998-ban már hazai szakemberek is tartottak elõadásokat, illetve 2001-ben az oktatási miniszter akkreditálható programként elfogadta a hippoterapeuta-képzés tervezetét. Jelentõs eseménye volt még az a tény, hogy 1998-ban a magyar szervezetet a Nemzetközi Terápiás Lovas Szövetség párizsi konferenciáján teljes jogú tagjainak sorába választotta meg. A következõ évben Pákozdon már fesztivált is szerveztek, amely hagyományt teremtett, hiszen hasonló jellegû eseményre 2000-ben és az idén Hódmezõvásárhelyen is sor került. Idõközben a szövetség négy közösséget hozott létre, nevezetesen a hippoterápiás, a gyógypedagógiai lovaglás, a gyógypedagógiai voltizs, valamint a lovasterá-piás segítõk munkacsoportját, melyek „átjárhatók” és munkájuk során kiegészítik egymást. Beszélgetésünkkor az elsõ kérdést ezzel összefüggésben tettük fel dr. Büki György gyermek-neurológusnak, a szövetség munkatársának.     – Alapvetõen három, szakmailag is jól elkülöníthetõ kérdésrõl van szó, amely magával a lovaglással (hippoterápia), a gyógypedagógiával, továbbá a sporttal függ össze. Utóbbiról most csak annyit, hogy a voltizsálás, tehát a ló hátán elvégzett gyakorlatsorozat voltaképpen pontozással mérhetõ sportteljesítmény. Szövetségünknek fõ tennivalója, hogy kialakítsa az állandó feltételeket: ki, mikor üljön fel a megfelelõen tréningezett, illetve a bizalmat ébresztõ lóra, mivel azért vannak veszélyforrások. – Hogyan hat az állat az emberi mozgásra? – Ez talán úgy érzékeltethetõ, ha megfigyeljük az egészséges ember járását, csípõ-, gerinc-, fej- és felsõ végtag mozgását. Ez a „jó” mozgás nyilvánvalóan a ló hátán a nem épeknél is kialakítható. Tudniillik a „paci” lépésjármódja háromdimenziós: elsõ ugyebár az elõre történõ haladás, de van némi forgás és lendülés is. A ló ezeket „adja át” a hátán ülõ csípõjének. Ezt a harmóniát azután a gerinc közvetíti tovább. A beteg nagyon sokszor ezt az összhangot csak lovagolva élheti meg és át, így tehát a központi idegrendszer „élményhez” jut. Vannak persze más elõnyök is. Például a spasztikusoknál minden bizonnyal ismert az a tény, hogy a comb izomzata összehúzódik. Amennyiben ez nincs elõrehaladott állapotban, a lovaglás nagyszerûen alkalmas az ellazításra. A ló mozgása ugyanis olyan tartási reakciókat vált ki a fogyatékossággal élõkbõl, amelyek azután járás közben is automatikussá válnak. Van az úgynevezett fejlesztõ lovagoltatás, amit fõleg a Down-kórosoknál és az autistáknál alkalmaznak, ami inkább gyógypedagógiai teendõ, hiszen a térbeli látás, a koordináció, az ütemérzék javítása a feladat. Nem egyszer elõfordul, hogy az autista gyermek a ló hátán mondja ki az elsõ értelmes szót.     – Kialakul-e a „felek” között az érzelmi kötõdés? – A válaszom határozott igen. Erre is vannak vizsgálatok, hiszen elég, ha megnézzük a gyermekek rajzait. A lovaglás elõtt nagyon sok a depressziós elem, majd a terápia során elõször maga az aktus élménye jut kifejezésre, késõbb pedig kiszínesedik, összetettebbé válik a rajz. Az ilyen kislányok, kisfiúk ugyanis fiatalkoruk ellenére megtapasztalják azt, hogy elveszik tõlük kompetenciájukat; belép a „kicsi, szegény, szerencsétlen vagy” komplexus. És akkor elkövetkezik egy olyan szituáció, amikor másként viselkedhetnek, sõt megélik azt, hogy egy náluk hatalmasabb energiával rendelkezõ élõlény az õ kvázi szolgálatukban áll. – Milyen az infrastruktúra? – Ez az, amiben még nagyon sok feladatunk van, hiszen ma már több mint száz terápiás lovas oktató dolgozhatna Magyarországon, ám munkájuk körülményei hiányosak. A ló ugyanis drága, kiképzése sem olcsó, eszik és jó tartási körülményeket igényel. Nagy Attila